Sokan nem tudják rólam, hogy vezetek egy jógaórát, miközben évekig alig mertem tükörbe nézni. A saját testképemmel való harcom nem egy rövid fejezet volt az életemben – egy sérülés után, amikor a testem hirtelen máskén működött, mint azelőtt, éveken át éreztem úgy, hogy idegen vagyok a saját bőrömben. Az állandó önkétely, az összehasonlítás, az érzés, hogy sosem vagyok „elég” – ismerős ez sokunknak.

Van egy mondás, amit azon a napon írtam le magamnak, amikor először éreztem, hogy talaj van a lábam alatt: „Ami egyszer eltörik, nem marad törött – újra egésszé válhat, még akkor is, ha nem ugyanolyan formában, mint azelőtt volt.” Ez a mondás azóta vezet engem a tanításban is. Nem azt ígérem a tanítványaimnak, hogy a jóga eltünteti a testképzavart vagy visszaadja a „régi” testet. Azt ígérem, hogy van egy út, ami a testbe visszavezet – nem az elvárásokon, hanem a jelenléten keresztül.

A testképzavar ritkán szól ténylegesen a testről. Sokkal inkább arról, hogy megtanultuk kívülről nézni magunkat – értékelni, mielőtt megtapasztalni. A jóga matrac az egyik ritka hely, ahol visszafordíthatjuk ezt az irányt. Amikor lehunyt szemmel lélegzel, nem számít, hogyan néz ki a hasad vagy a combod – csak az számít, hogy érzed-e, ahogy a levegő átáramlik rajtad. Ez a fajta jelenlét a gyógyulás kezdete.

Nem állítom, hogy ez egyszerű vagy gyors folyamat. Én magam is évekig dolgoztam ezen – és vannak napok, amikor még most is vissza-visszatér a régi hang a fejemben. De megtanultam, hogy ez a hang nem az igazság, csak egy megszokott mintázat. És minden alkalommal, amikor a matracra lépek – vagy amikor valamelyik tanítványom megoszt velem egy nehéz pillanatot –, emlékeztetem magam: a cél nem a tökéletes test, hanem a megbékélt kapcsolat azzal, amink van.

Ha úgy érzed, hogy a saját tested ellenséged lett, szeretném, ha tudnád: nem vagy egyedül, és ez nem gyengeség jele. A gyógyulás nem lineáris, és nem is arról szól, hogy „szeretni” kell minden nap minden porcikádat. Kezdődhet ott is, hogy egyszerűen hajlandó vagy jelen lenni benne – ítélet nélkül, egy lélegzetvételnyi időre. Onnan lehet építkezni.

Ez a filozófia viszi élő a jógáimat is: nem a tökéletes pózt keressük, hanem az őszinte kapcsolatot a testtel – azzal, ami éppen most van, nem azzal, aminek lennie „kellene”. Ha ez az út szól hozzád, szeretettel várlak a matracon.

Dóra