Volt egy időszak az életemben, amikor a telefonom folyamatosan csörgött, az üzenetek pedig egymás után érkeztek – és én mindegyikre azonnal válaszoltam. Nem azért, mert muszáj volt, hanem mert félig tudatalatt azt gondoltam: ha nem vagyok mindenkinek elérhető, akkor valamit rosszul csinálok. Ha most visszanézek, pontosan látom, hová vezetett ez: állandó szorongásba és kimerültségbe.

A határhúzás tanulása nem egyik napról a másikra történt. Elsőként azt kellett megértenem, hogy a határ nem fal, amivel kizárok másokat – hanem egy jelzés arról, hol kezdődik az én terem, és hol ér véget az, amit adni tudok anélkül, hogy kiürülnék. Ez a felismerés megváltoztatta, hogyan álltam a munkámhoz, a kapcsolataimhoz és saját magamhoz is.

A jóga a matracon kezdődött, de a hatása messze túlnyúlt rajta. Amikor megtanultam figyelni a testem jelzéseire – mikor van elég egy gyakorlásból, mikor kell megállni, mikor szabad nemet mondani egy pózra –, ugyanezt az érzékenységet elkezdtem átvinni a mindennapjaimba is. Ha a testem meg tudja mondani, hogy "ez most elég", akkor az életem más területein is megtanulhatom ugyanezt kimondani.

A rohanó világ azt sugallja, hogy az állandó rendelkezésre állás érték. Pedig a valódi érték abban van, hogy tudjuk, mikor kell visszavonulni, pihenni, és csak azután adni, amikor már van mit adni. A határaink nem a kapcsolatainkat rombolják – épp ellenkezőleg, azok lesznek fenntarthatóak, amelyek tiszteletben tartják ezeket.

Ha úgy érzed, hogy a saját határaid elmosódtak, és szeretnéd újra megtalálni, hol az a pont, ahol "elég" – szívesen segítek ebben egy coaching beszélgetés keretében. Nem kell egyedül kitalálnod.