Emlékszem egy napra, amikor valaki megkért valamire, és én – mint mindig – azonnal igent mondtam. Csak később, egyedül ülve jöttem rá, hogy valójában nemet szerettem volna mondani. De a torkomban megakadt a szó. Mintha a nem kimondása azt jelentette volna, hogy elutasítom a másik embert, vagy hogy kevésbé leszek szerethető.

Ez a mintázat nem egyik napról a másikra alakult ki, és nem is egyik napról a másikra oldódott. Hosszú ideig kellett dolgoznom azon, hogy megértsem: a nem kimondása nem a másik ember elutasítása, hanem a saját szükségleteim felismerése és kimondása. Ez két teljesen különböző dolog.

A jóga gyakorlása ebben is tanítóm volt. A matracon megtanultam, hogy a testem jelez – és ha nem figyelek rá, a jelzései egyre erősebbek lesznek, amíg nem lehet többé ignorálni őket. Ugyanez igaz a lelki határainkra is. Minden kimondatlan "nem" valahol megül bennünk – fáradtságként, ingerültségként, néha testi feszültségként.

Ma már tudom, hogy a nem kimondása az önbecsülés egyik legnagyobb gyakorlata. Nem azért mondok nemet, hogy megsértselek, hanem azért, hogy tiszta és valós maradjak önmagamhoz – és ettől végül az igenjeim is többet érnek, mert tudom, hogy valóban azok.

Ha benned is ismerős ez az érzés – hogy nehezen mondasz nemet, és utána gyakran bánod meg, hogy igent mondtál –, szeretném, hogy tudd: nem vagy ezzel egyedül, és ez tanulható. Szívesen végigjárom veled ezt az utat egy coaching alkalom keretében.